2006. január 16., hétfő
Huhhh Hát már a címet nem volt egyszerű megfogalmazni, pedig mondjuk simán adhattam volna, hogy Quimby - Kilégzés, mert erről az albumról fogok szólni. A másik nehézség, amivel már az elején szembekerültem az, hogy nehéz a Január 1-i Quimby varázszene névvel fémjelzett koncert után nehéz elfogulatlanul nekiindulni a kedvenc együttesem albumának. Hogy mi történt Január elsején? Kiült hét (igen, heten, mint a gonoszok a törpék, vagy a sárkányok feje) ember a Gödörben pár méterre a szintén punnyadó közönségtől. Mindenki a kezébe vette a maga kis fegyverét ( gitár, hegedű, trombita...) és egy csapásra lemészárolták a mélyentisztelt zenész társaságot Beethoventől Roger Watersig. A két és fél órás zenei orgazmus után mi csak ültünk és néztük... Azóta hallgatom az új lemezt, aminek pár számával először a Vízkereszt c. előadásban halottam először. És amellett, hogy a színdarab is csak kis suta próbálkozás volt, a számok se nagyon fogtak meg. Valahogy a szöveg nem az igazi, a dallamok nem rosszak, de akkor maradjanak a színházban. (Meglett a lemez, mert hát mégis csak a névnapomon jött ki... Rögtön megtetszett az első dal, ami kicsit acid jazzes beütésével nagyon nem illett a Quimby világába, de nagyon ott volt. Aztán volt néhány szám, ami elsőre megfogott. A többi meg szépen beérett. Na ezek a személyes élmények, valamilyen szinten ez mégiscsak kritika. Bár úgyis ajánló lesz belőle, és anekdotázgatok majd, meg idézgetek meg ilyenek) Általánosságban sokkal pozitívabb lemez, bár azért a csalódottság sok számban ott van. Talán egyedül a Kamikaze bárány igyekszik a 100%-os jókedély felé. Engem teljes mértékben fel is derít minden lemezindításkor. Azt, hogy pozítiv vagy nem azt mindenki döntse el maga, de egyáltalán nem olyan agresszív, mint az Ékszerelmére, vagy akár a Káosz Amigos. Nem kapunk se erőszakos, tombolós keringőt, se sanzont. Viszont nem csak a stílusokkal kísérleteznek a fiúk, hanem azzal is, hogy meddig zene a zene, mikortól mondjuk rá, hogy zaj. Tom Waits-es hangulatot is megkapjuk, amit már régóta érezhetünk a bandából, meg talán tudhatunk is róluk, hogy vonzódnak az öreg Tom papa felé. Több slágergyanús szám is van az albumon, mint pl. a Most múlik pontosan vagy az Autó egy szerpentinen (Amit szilveszterkor körülbelül ötször hallgattunk meg, és mindenkinek megtetszett, míg a többit csak egyszer-egyszer). Ez azért a régi lemezekre nem nagyon volt jellemző, bár most se tudom elképzelni, hogy a tinilányok azt énekelnék, hogy: Tékozló angyal a magasban, Összességében nagyon jó beszívni azt, amit a Quimby-s srácok kilélegeztek, egyetlen, amitől fuldoklok (hogy ilyen rusnyán kihasználjak, minden szar költői képet) az a Homo Defektus. Valahogy nem fér a fejembe az a Cseh Tamásos színházas hangulat, amikor sétálok a utcán... Mindenesetre bármilyen újság értékelési rendszere szerint maximumot adnám az albumnak, csak akkor meg vissza kéne nézni a múltba, hogy vajon az Ékszerelmére 120%-os? "De ez már mindegy" Mr. Blonde PS: azt hiszem mostantól zenékről nem írok olyan sűrűn, mert ezzel is megszenvedtem és nem vagyok elégedett. Teszek majd egy borítót meg egy nagy piros számot. (10-es skálán) Ezt mindjárt mutatom is. 23:38 |
Hát ide régen írtam, ami nem azért van, mert hanyagolnám ezt a helyet. Pedig nem. Egyszerűen lusta vagyok, hosszabb, komolyabb összetettebb írásokat megfogalmazni, pedig itt csak magam bíráskodom felettük, tehát még menne is, menni is fog. Ma újra nekilátok. Mr. Blonde |
"Ezt a sablont én csináltam, de Frank Miller rajzolta" - Takatalvi
